Bevonulás

És elérkezett a napok-napja. Teljesen érthetetlenül nem borult gyászba a város. Mit a város, az egész országnak feketébe kellett volna öltöznie. Nem vagyok biztos, de úgy rémlik édesanyám kikísért az állomásra. Ha nem így volt akkor biztos csak nagyon szerettem volna. Én voltam a második –legkisebb- fia egy hónapon belül akit elvitt a katonaság. Most már nem tudom meg mit érzett akkor, korábban kellett volna megkérdezni. Nyéken Pepi már várt, átszálltunk a miskolci vonatra. Természetesen végig csókolóztuk az utat. Én kísértem el őt a suliba, vagy ő engem a kieg-re, vagy esetleg az arany középúton váltunk el egymástól, már nem tudom. Mindenesetre a kieg-en összejött egy négy fős csapat. Ernővel ketten Leninvárosiak voltunk, a másik két srácra már nem emlékszem, ők Miskolciak, vagy Miskolc-környékiek lehettek. Már itt tisztázódott, hogy mi ketten Ernővel út-híd építő századhoz fogunk kerülni, míg a másik két srác pontonos lesz. Meglepően korrekten bántak velünk. Semmi durvaság, semmi taplóság. Komolyan mondom partnernek, leendő kollégáknak tekintettek minket. Jóval később, 78-tól volt szerencsém már tartalékosként közelebbről megismerkedni, munkakapcsolatba kerülni egy kieg-es őrnaggyal aki valahogy nem illett a sereges képbe. Valószínű ő lehetett aki velünk foglalkozott.  Olyan szinten ment az „embernek vétel”, hogy azt mondták nem adnak mellénk kísérőt. Úgy sincs. Menjünk magunk, megbíznak bennünk. Ott már várni fognak. Ezt a „lazaságot” annak fényében kell értékelni, hogy akkoriban a bevonulókat rendőrök, katonák kisérték. Külön szerelvényen, vagy külön kocsikban utaztak a leendő állomáshelyeikre. Megnézték, hogy mikor megy Szolnokra vonat, majd mindenféle adminisztráció után megkaptuk csoportos utazási igazolványt. Sovány kucu vágtába, de az utolsó pillanatba sikerült elérni a Miskolc-Nyíregyháza-Debrecen-Szolnok vonatot. A Behívó sok okosságot tartalmazott –rövid haj, tisztálkodási cuccok, egy napi hidegélelem-, de a legfontosabbról a sörről szó sem volt. A nagy rohanásba nem maradt időnk feltankolni Miskolcon. Szerencsen ácsorgott egy kicsit hosszabb időt a vonatunk – talán csatlakozásra várt - így gyorsan lepattantunk az állomás restijébe. Már indult a vonat amikor kijöttünk a műintézményből. Tempós kocogás, átöleltem vagy nyolc üveget, szabad kéz egy darab se. A srácok a peronon szurkoltak, majd segítettek felszállni. Még most is borsózik a hátam, hogy milyen idióta voltam. Túl meredek volt mozgó vonatra így felugrani. Jókedv, kajálás, ismerkedés. Sörözés csak nagyon diszkréten. Egy x idő után eluntuk egymást. Elindultunk felfedező körútra. Az első osztályon egy igen szemrevaló „menyecskét” találtunk. Na gyerünk, költözzünk át! Semmi percen belül elfoglaltuk nemcsak a fülkét, de a csajszit is. Valamivel idősebb volt mint mi, de vette a lapot. Beszállt a bevonuló buliba. Jót tett, hogy volt köztünk egy nő is. A nők jelenléte valahogy tompítja a pasik marhaságait. A kalauz reklamált, hogy nem első osztályra szól a „jegyünk”. Hogy-hogy, a tiszteknek nem jár? Szerinte nem, de megbékélt, mert szinte csak mi voltunk vagonba, meg hát eszünkbe sem volt visszaköltözni. Aztán megérkeztünk a szolnoki állomásra. A „hangospofa” üdvözölte a frissen bevonulókat és eligazította őket, hogy hol, milyen teherautók várnak rájuk. Kint az állomás előtt nem túl bizalomgerjesztő arcok üvöltöztek a megszeppent újoncokkal, míg mások a vonatról terelték le őket, szintén nem túl udvariasan. Nekünk eszünk ágába sem volt velük menni. Egészen más programot terveztünk magunknak. A taplóknak eszükbe sem jutott az első osztályon kopaszokat keresni, így csak várnunk kellett, míg elül a csatazaj. Talán még a kalauz is beszállt a konspirációba. Összeszedtük magunkat és szépen besétáltunk mind az öten az állomáson lévő étterembe. Valami enni és innivalót magunkba töltöttünk, jót beszélgettünk és lassan búcsúzkodni kezdtünk. Címcseréről nemigen beszélhettünk, mert mi még nem tudtuk a mienket. A csajszi azért megadta az övét és megígérte hogy válaszol, ha írunk. Hetek múlva kiizzadtunk magunkból egy levelet, és csodák-csodája kaptunk választ. Egy olyan udvarias választ amiből egyből megtudtuk, hogy ennyi volt! Nincs további levelezgetés. Azt hiszem a deszantos srácok még próbálkoztak, de az eredményről nem számoltak be.  Még egy kitérőt tettünk az egyik unokatesómékhoz. A kellemes időtöltés után érzékeny búcsú, taxi rendel és irány az eredeti célállomás az Alcsi laktanya.