Kiképzés

Kiképzésünk abban pillanatban elkezdődött ahogy beléptünk a kapun. Kezdetben az volt a cél, hogy elhitessék, hogy minimum mongol-idióták vagyunk, akik a levegővételen kívül szinte semmit nem tudnak csinálni. Amit mégis tudunk azt is csak folyamatos kontroll és állandó felügyelet alatt tegyük, nehogy elrontsunk valamit. Mert a „kopasz” még a vasgolyót is képes működésképtelenné tenni. Itt van példának okáért a járás. Mindenki azt hiszi magáról, hogy ezt a nem túl bonyolult műveletet már kisgyermekként elsajátította és viszonylag hamar készségszintre fejlesztette és akár álmában is megy neki, lásd alvajárás. Na, itt hamar ráébresztik a tudatlant, hogy amit ő tud az csak haladás. Semmi köze járáshoz, még inkább a meneteléshez. Mert bizony a katona nem jár, nem halad hanem menetel és azt sem egyedül. Minél többen annál jobb, de legalább ketten. Tudjátok, mint a lányok a mosdólátogatást. Az nem úgy van, hogy ha úri kedve úgy tartja csak kimegy sétálni az udvarra, vagy féktelen jókedvében meglátogatja a kantint. Áá! Először is, nincs is udvar! Itt bizony alakulótér az általánosan elfogadott neve ennek az udvarnak hitt sík területnek. A kantin-látogatást meg még akkor felejtse el a „kopasz”, mielőtt egyáltalán a fejébe jutott volna! Eskü előtt ez tiltott terület, de hogy kellőképpen edzett legyen a lelke, napjába háromszor elsétáltatják előtte. Ha mégis ellenállhatatlan vásárlási-kényszer törne rá, jól teszi, ha beszervez még jó pár hasonszőrűt, mert egy „kopasz” kedvéért senki nem fog bele ebbe roppant bonyolult műveletbe. Vásárlási listát összeírni, szakaszparancsnoknál kérelmezni, századügyeletessel egyeztetni, kísérő tisztest keríteni. Ha még ezután is boltocskázni, shoppingolni van kedve, akkor már csak a kantin környékén kolbászoló ügyeletes tisztet kellett kicselezni, mert egy tisztes sem merte megkockáztatni, hogy az ütinek járó vigyázzmenetet egy járásképtelen, ügyefogyott „kopasszal” adja elő. Szóval nem az eskü előtt álló „kopaszok” lendítették fel a kantin forgalmát.