Grécsi
László és Teleki Blanka babérjaira törő katonák kedvenc elfoglaltsága a
rövidítés. Egy átlagostól jobb, bővebb szókinccsel felvértezett civil
hottentottának érezheti magát, ha értelmezni akarja a „katonát”, mint nyelvet.
Simán eladhatják, észre sem veszi. Kazinczy nem csak forog, de zokog is a
sírjába – Lehet, hogy élve temették el a
szerencsétlent és könnyeibe fulladt bele? Egyszerűen létszükséglet a rendfokozatok és
ezek rövidítéseinek az ismerete. Ha a katona nem tudja az édes anyucija, vagy
saját nevét emberi mértékkel értelmezhető időn belül bevallani az nem tragédia,
ezt nem is kívánják egy értelmi fogyatékos „kopasztól”, ez legfeljebb némi
derűre fakasztja a kérdezőt. A rendfokozat az egészen más, ezt tényleg „álmából
kelve” szinten kellett produkálni, lehetőleg még a kérdés feltétele előtt. Ez a
rendfokozat dolognak a sok negatív vonása mellet, volt jó oldala is. Nem
kellett vezetéknevek, keresztnevek, vagy ezek kombóival bíbelődni. Itt
mindenkinek Elvtárs keresztneve volt, gondolom Cinege Lajos volt mindenki
keresztapja és neki mindig ez az egy varázslatos név jutott az eszébe. Civilben is elfogadott megszólítás volt ez
az elvtárs, de ott még egyes csoportokat uraztak. Tanárok, orvos doktorok,
iskola igazgatók, művészek stb, stb tatoztak ide. Orvos doktort, még inkább
főorvost legfeljebb Kádár Jani bácsi cellatársai, vagy Münnich elvtárs mert
„leelvtársasozni”! A többi halandónak ők már csak urak voltak és maradtak
örökkön örökké. Az erőműnél igazából két ember volt úr. Dénes Sándor főmérnök
úr, akit vitathatatlan szakmai tekintélye miatt illetett meg ez a titulus. A
másik, az én palackcipelő kollégám, Jani bácsi. Őt nem a hivatala, hanem az
öltözete és a csábítóan hetyke bajusza emelt ilyen magasra. Még a
munkásnadrágja is pedánsan élére volt vasalva, saját kezűleg! Tóni bácsi is
eséllyel indult ebben a versenyben, mert ő is makulátlanul tudott öltözni, de
az országgyűlési képviselősége egyenesen tiltotta az „urazást”! A
vezetéknevek, hála az égnek elég behatárolható mennyiségben voltak elérhetők.
Nálunk Alezredes Elvtárs volt családfő. Ettől komolyabb családnevet már nem
kellett kapásból elővarázsolni a cilinder alól. Vannak egyáltalán össze nem
keverendő cafrangok. Ezeket, hogy a „kopaszt” jól összezavarják nagyon
hasonlóra találták ki. A leggyilkosabb összeállítás az őrvezető, őrmester,
őrnagy röv., őrv,, őrm., őrgy! És, hogy még jobban megtévesszék az áldozati
bárányként remegő „kopaszt”, mindegyik egy csillaggal tündököl. Hónapokkal később már tudja, hogy se
anyagában, se méretében nem egyeznek ezek a csillagok, de azt még meg kellett
élni. Fővesztéssel felérő tévedés, ha az őrnagyot, lányos zavarában
leőrvezetőzi az oktalan. Minimum leordítják az ostoba fejét. A „Nem maga adta
ezt a csillagot, hogy merészel csak úgy lefokozni!” szinte mindig elhangzott,
természetesen megfelelően beállított hangerővel. No de fordítva?! Az egészen
más. Az, hogy úgy mondjam bocsánatos bűn! Ezt egy elégedett fél-mosollyal
fűszerezett „Hülye, maga katona!” mondattal rendezte a tisztesek gyöngye.
És amikor már
elunják a rövidítgetést, akkor alig értelmezhető mondatokkal követnek el
merényletet az édesanyanyelv ellen. Nekem az „Egyesharcos kiképzés” és az ehhez
tartozó „Egy embernek vezénylek, a többiek is végrehajtják!” voltak a
kedvenceim. Ízleljétek csak! Mint amikor három ember üzenget egymásnak, a
klasszikus kabarétréfa a házaspárral és az anyóssal. „Mond meg anyádnak, hogy
forró a leves. Anyuka, azt mondja Józsi, hogy meleg a leves.” És közben egy
asztalnál ülnek.
A nagyon
fontosnak gondolt szavak szinte érthetetlen kiejtése megint csak nagy
boldogságot okoz nekik. „Lépés indulj!” Ismerős? A nem túl figyelmes „kopasz”
ebből legfeljebb a „dulj” hallja. Csak néz, hogy mi történt, de fel nem
foghatja. Pedig ez a legszebb és a leghasznosabb szó amit hordott a Föld a
hátán. Pölö – civilül: például, pl.- , erre indul az éhes had enni! A
kamaszkoron éppen hogy túllévő fiatal még mindig csak enne és enne. Szinte
mágnesként vonzza az étel illata, vagy kevésbé szerencsés esetben a szaga. De
tréfának is kitűnő eszköze lehet. Ehhez
némi „alaki” ismeretre kell szert tennetek. Leegyszerűsítve, a „Lépés innnn
dulj!” vezényszóra a katona felsőteste előredől és felkészül, hogy bal lábbal
kilépve elkezdjen a megadott irányba menetelni. A tréfáskedvű „humorzsák”
már jól begyakoroltan, igen hosszúra nyújtott „innnn” szótöredékkel hamar
kimozdítja a szakasz néhány tagját az egyensúlyából. Ez enyhe káoszt, mondhatni
össze-visszaságot okoz. Ezt látva nem kis öröm kíséretében, eltérve az eredeti
formulától, önhatalmúlag változtat azon és a röhögéstől fuldokolva kinyögi,
hogy „imbolyog az eleje”. És felhőtlenül, őszinte szívvel, gyermeki
felszabadultságban, apró gödröcskékkel az orcáján csak kacag és kacag! A
boldogságtól megmámorosodva kérdezgeti hasonszőrű pajtásaitól, „És ezek akarnak
tisztek lenni?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése