Megszólítás

A sok új befogadása és megemésztése mellett erősen kellett figyelni a hangsúlyra és a megnevezésre. Mert egyáltalán nem volt mindegy, hogy szólítják meg a „kopaszt”. Mi esetünkben a „hallgató elvtárs” egy semmi veszélyt nem rejtő, szinte simogató megszólítás. Persze, ha ez kellőképpen felsrófolt hangerővel történt, az bizony viharfelhők közeledtét jelezték, de az is igaz, hogy lehetett a távolság áthidalására tett kísérlet is. Szóval nem volt ez egyszerű. Mert, hogy maradjunk az előző példánál, melyik hallgatóra gondolt a hangoskodó? Miért pont engem pécézett volna ki, hisz olyan lapos vagyok, hogy még árnyékom sincs! Csak a századnál húszan vagyunk, a többiek is Hallgató Elvtársak! Tény, hogy viszonylag egyszerű azonosulni a megszólítottal, ha a köztünk lévő távolság elhanyagolható, bár ha eléggé kancsal az illető még van remény. A „Csipke István” azt jelezte, hogy valahonnan a külvilágból, a messzi távoli civilizált világból érkezett valami, amit csak úgy felolvasnak. Az óvatlanok ezt a rettentő bűnt szinte mindig elkövették. Ez volt a következetlenség csúcsa! Hetekig dolgoztak, hogy a „kopasz” ne hallja az utálatos, már-már a feledés homályába vesző nevét, amikor a civil világ betör egy levél, vagy csomag címzettjeként és szertefoszlik az álom. A munka még nem teljes! A „kopasz” még magára ismer! Valószínű a kérkedés démona, vagy a tudás biztos zálogaként ismert olvasástudás világgá kürtölése lehetett az ok! És ez még csak két megszólítás! Kapásból tudnék még vagy ötöt felsorolni és ezeket még fűszerezni tízezer mutációval, de annyi pixel nincs a monitoromon, azt már a ti fantáziátokra bízom.