2014. július 2., szerda

Összeírás


No, de elég legyen ebből! Nézzük inkább a sereget. Ami azt illeti ez a testület nem a jólneveltségéről volt híres, pedig ha belegondolunk valószínű volt gyerekszobája. Ez már abból is látszott, hogy nem rontott ajtóstól a fiatalemberek életébe. Mert hát ugye először meginvitál egy baráti összeírásra. Ez abban az időben azaz év volt amelyben illető betöltötte a 18. életévét. Ha jól emlékszem talán hárman voltunk az osztályban fiúk akik késtek egy évet, és így mi -Husi, talán Totyi és én- hamarabb kerültünk sorra. Az akciót Mezőcsátra szervezték. Vonattal mentünk, rendőri kísérettel. Nem volt különösebben veszélyes a dolog. Nem emlékszem kirívó bunkóságra a közeg részéről. Persze miért is lett volna tapló! Olyan kisváros volt, hogy mindenki ismert mindenkit. Most égesse magát talán a lánya, vagy a fia osztály-, illetve iskolatársa előtt? Ha jól rémlik a helyi kultúrház adott otthont ennek a hazafias cselekedetnek. Mit mondjak? Nem volt egy felemelő érzés. Első nekifutásra egy párunkat elzavartak a fodrászhoz. Hogy miért? Na ezt ne kérdezzétek. Volt egy univerzális és rövid válsz, CSAK! Persze a hosszabb verzió sem volt sokkal értelmesebb, de legalább megtudtunk belőle valamit. Igaz hogy előző nap levágtam a hajamat –nem akartam, hogy más szentségtelenítse meg-, de azért csak hosszúnak találtatott a frizura. Mi voltunk Dudussal a renitensek a suliba ami a sérót illeti. Nem igaz, hogy sok bajunk adódott, de a szúrka-piszka csak ment. –Hogy néztek ki! – Mire jó ez?! És hasonlók. Félig komoly, félig tréfás beszólások, hogy –Nem buktatlak meg. – Átengedlek az érettségin csak szabaduljatok meg a hajatoktól. Emlékszem az egyik farsangi bulin, valami beat-bandát alakítottunk, rajtunk kívül mindenkinek paróka kellett a hiteles alakításhoz, nekünk adott volt. Szóval akkor még kellett „harcolni”. Aztán jóval később jöttem rá, hogy a fehér tarkó és a fehér fül volt az árulkodó JEL. Ebből látszott, hogy a delikvens amúgy megrögzött „huligán”. (Ó, Istenem ez a szó HULIGÁN! Lehettél az, ha hosszú volt a hajad, de a kopaszra vágott üstök tulajdonosát is így illették. Ha véletlenül nem adtad át a helyed a buszon szintén rád ragasztották ezt a jelzőt. Ha nem jól dolgoztál, már nem a szocializmus ellensége voltál, hanem egyszerűen huligán. Jó volt ez a szó! Ez a szó meghatározta mely generációhoz tartozol. Harminc felett már nem volt huligán, de húsz alatt szinte mindenki.) Mert hát ugye a rendes, tisztességes hazafinak nem fehér a füle! Nem csak tegnap vágatta le a haját, hanem rendszeresen jár fodrászhoz és engedi lebarnulni ezen testrészeit is az éltető napocska által. Persze a fodrász sem lehetett hálátlan. Ezt akkor nem korrupciónak hívták. Ennek a becsületes neve: szocialista összeköttetés. Így lehetett banánt, narancsot venni, soron kívül gépkocsi kiutalás boldog tulajdonosának lenni, de lehetett a makkegészséges csemete katonai szolgálatra alkalmatlan is.
Adatfelvétel, egyeztetés után következet az orvosi vizsgálat. Én úgy gondolom, hogy a postagalambokat komolyabb vizsgálatnak vetik alá egy-egy „bevetés” előtt mint akkor minket. Leginkább olyan kérdezz-felelek játékra hasonlított az egész, mintsem egy komoly szűrésre. Az alapelv az volt, hogy aki idáig elvonszolta magát az már ALKALMAS! Még azaz elvetemült sem számíthatott kegyelemre aki a hóna alatt cipelte a koporsóját, és a halotti anyakönyvi kivonatával legyezte magát. Na és a pucérkodás! Jó nem teljesen, de azért mégis. Olyan megalázó. Olyan kellemetlen. Egy még nem felnőtt –csak úgy viselkedő- már nem gyerek fiatalembernek ez valahogy olyan ciki. Nekem legalábbis az volt. Aztán következett a nap fénypontja, a tömeges tetanusz-oltás. Minden mai orvos, abban szent pillanatban harakirit követne el, ha most így kellene csinálni. Eldobható tű, fecskendő? Ezt el lehet felejteni. És mégis itt vagyok, itt vagyunk. Itt mondom el világraszóló bölcsességemet. Nem csoda, hogy a mai gyerekek olyan tápos csirkék, hiszen a fertőtlenítőszert is fertőtlenítjük nekik. Annyi földre pottyant zsíros kenyértől,  annyi frissen kihúzott földes répától, annyi az út porától szürke szedertől amit mi megettünk a mostani gyerekek feldobnák a talpukat. De ez a mi hibánk. Mi neveltük ilyenekké őket. Jó tanácsként elmondták, hogy ne feszítsük meg a farizmunkat amíg beadják, de csak ennyi. Igaz nem is kellett több, mert minden tisztességes fiúgyermek túl volt már egy-két tetanusz-oltáson. A városban folyó folyamatos építkezések termelték a szöges deszkákat és nekünk, illetve a talpunknak szinte minden nyáron találkozója volt velük és az éppen ügyeletes orvossal. Vigyorogva cikiztük egymást már hazafelé menet. Túl voltunk az első „randin” a sereggel. Nyuszikákból újra idétlen kamaszok lettünk. Estére már borogatni kellett és azt hiszem valami lázcsillapító is elkelt. Nem tudom mi a bánatot kutyultak össze, de ez nem közönséges anyag volt. Másnap hősiesen suli. Udvarias értetlenség, hogy mit keresünk ott. Ilyenkor „jár” egy nap pihi a tetanusz miatt. Zuhanás arcra, de ha már itt vagyunk, maradjunk csak.
Aztán viharos gyorsasággal elfelejtettük „férfilétünk” első stációját. Millió meg egy teendőnk akadt. Lányok, zene, buli, sport, barátok! Persze nem mellesleg a tanulás, egy „kellemes” érettségi, illetve az arra való felkészülés. A maturálás után újra előkerült a sereges téma. Husi hivatásos tiszti pályára készült. Minő meglepő Szolnokra! Egész pontosan Szandaszőlősre a Kilián György Repülőműszaki Főiskolára. Nem rémlik, hogy előtte nagydobra verte volna a dolgot, de igazából nem volt túl meglepő. Husi az Husi volt! A másik áldozat Kabos volt, a nagyeszű barátom. Őt a tanulmányai miatt veszítettük el. Előfelvételisként 11 hónapot le kellett húznia a seregbe az egyetem megkezdése előtt. Írtunk egymásnak, de nem emlékszem, hogy hová vitte a sors, de gondolom Kalocsára a többi előfelvételis közé. Ez a koránt sem lány-nevelde, arról volt híres, hogy válogatott bunkók szórakoztatták a leendő értelmiséget. A Kalocsai Forradalmi Ezred híres-hírhedt volt, persze nem az újoncok kényeztetéséről. Szóval 72 nyarán a szűk baráti körből ketten engedtek a sereg „csábításának”.
Éreztem én, hogy ez nem egy közönséges nyár lesz. Most kerültem ki a suliból és nem akaródzott tovább koptatni az iskolapadot. Ebből munkahely lesz „akárki meglássa”! Szüleim beleegyeztek, hogy csak szeptemberben álljak munkába. Természetesen az Erőműben. Igen, természetesen, mert minden idekötött. A szüleim itt dolgoztak, nyaranta én is itt voltam nyári munkán, de a barátaim egy része is itt lakott. Fura népség volt ez az Erőműves csapat, és most a felnőttekre, szüleinkre gondolok. Nem tudom, hogy a TVK-soknál hogyan is volt ez, de ezek az Erőműves pasik mind gyártulajdonosak voltak, vagy legalábbis úgy viselkedtek. Nekik nem munkahely volt az Erőmű, ők sajátjukként kezelték a gyárat hiszen ők építették. Nekik a fizetés – persze erős túlzással- csak egy plusz volt. Én nem emlékszem, hogy apám panaszkodott volna, ha jött az ügyeletes kocsi érte. Öltözött és ment. De Kabos-bácsira, vagy Husi apujára sem kellett rátelefonálni, hogy menjen már be, mert valami gond van. Fél szemük, fél fülük mindig az erőművön csüngött. Egy nem jól füstölő kémény, egy hangosabb gőzlefúvás reflexszerű készülődést, indulást váltott ki bennük. Pavlov kutyái nyáladzottak, ők mentek dolgozni. Itt volt a legmagasabb világon az egy négyzetméterre eső gyártulajdonosok száma. Milyen szerencsések akik nem élték meg az egész lepusztulását. És itt volt a lakótelep. Micsoda nagyszerű hely volt. Akik itt laktak talán nem is tudták milyen szerencsések. Nagyszerű közösség, ideális körülmények. Hol lehetett máshol Klein bácsit rádumálni, hogy vetítsen sorom kívül? Csak itt! A környéken strand is csak itt volt. Nekünk erőműves gyerekeknek talán ingyenes is volt, de ha mégsem akkor sem volt gond a belépő ára. Este meg biztos, hogy ingyen volt. És hát persze a pinceklub. Itt hallottam először sztereó lemezjátszót. Nem is akármilyen zenét, Pink Floyd-ot! Micsoda élmény! A ritka buszjárat sem okozott gondot. Futva, vagy sétálva a vasút mellett a kiserdőn át hamar megvolt az a pár kilométer. Főleg ha olyan kedves kísérő akadt mint Puha, vagy Veronika.
Még osztálybulit is szerveztünk ide. Másodiktól Magyari tanár úr lett az osztályfőnökünk. Nyugodtan mondhatom, hogy megfogtuk vele az Isten lábát. Annyit szőnyegszélén tanár nem állt, mint Ő! Díjaztuk is! Ha nem valami extrém bulira készültünk szinte mindig meg is hívtuk. Egy ilyen akció a Tisza-parton szalonna-sütéssel kezdődött. Előtte szent esküvéssel meg kellett fogadnunk, hogy szeszmentes lesz a buli, mert csak úgy jön el. (Az alapbeoszás szerint a lányok a kaját, a fiúk a piát rendezték.) Égre-földre, mindenre megesküdtünk csak jöjjön el. A tábortűz ég, a nyársak beélesítve, a kenyerek rajtra kész, csak az étvágygerjesztő lapult a táskák, szatyrok mélyén. Kérdő pillantások egymásra, de nedű csak nem bújt elő. Tanár úr egy ravasz mozdulattal felcsapta a táskája tetejét és kaján vigyor közepette kiosztott mindenkinek egy-egy kémcsövet, majd nem kis meglepetésünkre kitekerte a nyakát egy tekintélyes méretű pálinkásüvegnek. A felszabaduló nagy sóhajtól kis híján elaludt még a tűz is. Ekkor már mi is gátlás nélkül elővettük az eddig rejtegetett anyagot. Hamar túltettük magunkat a kajáláson és irány a pinceklub. Már előre rákészültünk az etetésre, itatásra. A nemi arányok teljes felborulása miatt (8 fiú, 24 lány) kénytelenek voltunk „aljas” trükkökhöz folyamodni, ami cukrozott-szélű poharakban és szívószállal szervírozott pálinka-vermut keverékben testesült meg. A rutinos lányok nagyívben a hátuk mögé lendítették az igen dekoratív szívószálat és csak úgy fiúsan, úgy ahogy kell, magukba töltötték a keveréket. Tanár úr nem volt elég rutinos, de igen jópofa dolgokra ragadtatta el magát. Mi is nagyon jól éreztük magunkat, mint mindig, ha együtt lehettünk. A többit őrizze a múlt jótékony homálya! SOHA nem volt téma, hogy az ilyen bulikon mi történt! Különben semmi! Fiatalok voltunk, szerettük egymást, szerettünk élni. Még egy adalék a tanár-diák kapcsolathoz. Az ötéves találkozón az oszifőnök töredelmesen bevallotta, hogy miattunk nem hagyta el a tanári pályát. Ekkorát ember nem udvarolhat egy osztályközösségnek! Köszönjük, és köszönjék meg azok is akinek volt szerencséje, hogy a TANÁR ÚR tanította.
A nagy szabadságot persze nem úgy kell érteni, hogy heverészés reggeltől estig. Nem-nem! Olyan munkát végezni ami nem kötelező. Gyárkapun belépni az más! Vagy egy hónapot sikerült aktív semmittevéssel eltölteni amikor a szomszéd srác – Öcsi- ajánlott egy jó munkát a leendő újerőmű területén. Geofizikai méréseket végző csapat gépkezelőt keresett. 3 hét igen intenzív munka, rettenetes melegbe. Napi 10 óra meló, 40 fokban! A teve főnök egy kortyot sem ivott egésznap, - állítólag pótolta esténként- nekünk négyünknek meg kevés volt egy 20 literes ballon. Kibírtuk! Jó volt! Büszke voltam magamra. Aztán jött a kérés, hogy menjek el velük Siófokra ott lesz a következő munkájuk. Irigyelt mindenki akinek elmeséltem. A Balatonra, és még fizetnek is? Engem a Balcsi nem dobott fel, de a bizalom, a nem túl kötött munka és persze a rendes fizetés az már inkább. 3 hétig bírtam! Minden hétvégén hazajöttem, de a barátok rettenetesen hiányoztak. Pedig igen kellemesen teltek a napok, ha a főnöknek nem volt kedve dolgozni akkor pihenő volt, ha viharosnak ígérkezett az idő, a villámveszély miatt  szintén lógás. Ilyenkor, vagy a UAZ-al, vagy a még nagyobb élményt nyújtó raj-Gaz-al csavarogtuk be a környéket. A napokba sétáltam a volt munkahelyem pesti központja környékén és nem kis meglepetésemre, a sok viszoglag modern autók között még láttam katona-zöld UAZ-t! Ponyvát le a masináról és már csakúgy tépte is a hajunkat a szél. Egyszer betévedtünk egy kerthelységbe ami előtt egy igen vagány cabrio állt. Próbáltuk kieszelni, hogy kié, vagy kiké lehet a gép. Én egy öltönyös digó csapatra fogadtam, a többiek is megtették „tétjeiket”. Óriási meglepetésünkre egy szakadt szinte toprongyos – valamilyen Skandináv- társaság pattan be az álomverdába. Fiatalok, jókedvűek és a mi mércénkhez mérve szemtelenül gazdagok. Hát igen, de vigasztalt, hogy ők soha sem lesznek a Szocialista Munka Hősei. Remélem ez a duma ütött?!
Készülőben volt egy mongóliai munka, de azt már nem mertem vállalni. Valami 2 éves melóról lett volna szó. Én? Akinek 2 hét után honvágya van? Érzékeny búcsú egymástól és irány haza.

Adott pillanatban, az adott helyen beleléptem! 1972 Szeptember 1. Tiszai Erőmű Vállalat Leninváros. Kérdés feltéve: Irodai, vagy fizikai munka? Fizikai! El sem tudtam képzelni magam mint irodakukac. Valami nagyon érdekes dolgon kellett átesnem, aki eddig Samu bácsi volt, hirtelen Szabó elvtárs lett, Gyuszi bácsi, Kokovay Gyula művezetővé vált. Egy pillanat alatt vége lett a felhőtlen gyerekkornak. Tetszett, vagy sem dolgozó ember lettem. A családias erőműves érzés, hangulat megmaradt, de már nem gyerekként, hanem dolgozó emberként kezeltek. Még régebben beleszerelmesedtem a hegesztésbe így a hegesztőműhelybe kerültem, ahol ketten voltunk érettségizettek így „természetes”, hogy mi voltunk segédmunkások. Palackcipelés majd egész nap. Aztán betanított suli Miskolcon. Ez jó volt! Bár nagyon fárasztó. Délelőtt meló, délután suli csak estére értem haza. Szabadidő egy perc se! De itt már hegeszthettem!!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése