Sorozás

Mint derült égből a villámcsapás, ki a francnak volt már eszébe, hogy van még sereg?! Nem ezzel kel-fekszik az ember! Hihetetlen kellemetlenül érintett a dolog. Pont most amikor az életem legjobb nőjével hozott össze a sors? Ilyen nincs! Megmondom őszintén, hogy már a hónapra sem emlékszem, de még arra sem, hogy kikkel voltam annyira kifeküdtem. A bratyóm két évvel idősebb, de még nem katona! Mit akarnak ezek tőlem? De, ha menni kell, hát menni kell. A Sportcsarnokba, Miskolcon. Így szólt a „meghívó”. Szóval, az emlékek itt nagyon megkoptak. Emlékszem, hogy amíg várakoztunk valaki fejet tágított, hogy milyen bitang jó katonának lenni, de még jobb tisztnek! Aki nem akar elköteleződni a seregnek annak meg egyenesen főnyeremény a tartalékos tiszti iskola. Sorkatonai idő alatt tiszt lesz, ha tetszik bennmarad, ha nem leszerel. „Gyönyörű” ruha, civilben is hasznosítható szakképesítés, magas fizetés. Szóval ment agymosás. A következő emlékkép, hogy egy sokcsillagos (vagy kevés?) közli, építőszázad, 73 február közepén. De hát az itt van pillanatokon belül! Kik közé? Építőszázad? Vannak a városban is. Szinte minden hétvégén balhéztak, pedig több VÁP-os szédelgett a városba mint rendőr. Köszönöm nem! Az én finom lelkivilágommal…? De hát én azt hallottam, hogy itt nem lehet válogatni. Pedig ez nekem akkor sem tetszik. – Jelentkezek a tartalékos tiszti iskolába!- mondom a ürgének. Azt meg mintha kifordították volna. Hirtelen fiatalember lettem és még a nevemet is megtanulta. Ritka változáson ment át nagy hirtelen miután megerősítettem, hogy komolyan gondolom. Átirányított egy másik helyre ahol éppen csakhogy körbe nem udvaroltak. Megerősített, hogy nem csak a döntésem, hanem én is közel vagyok a tökéleteshez. Édesanyám hasába sem volt jobb dolgom, mint ahová most készülök. Szóval ritka remek elvtárs vagyok én! Aztán elkezdődött a kívánságműsor! Mit szeretnék csinálni? Hová szeretnék menni? Ez kell nekem! Ezért majréztak a srácok? Ezek lassan nőt is adnak! Vegyvédelem, úgy rémlik határőrség, műszaki alakulat?

- Milyen műszaki?

- Út-, hídépítő, vagy pontonos.

A pontonost azt sem tudtam eszi-e, vagy isszák. Tehát kizárásos alapon maradt az utász (utállak) persze ezt már csak később tudtam meg, hogy így hívják. Aztán következett hová kérdés.

- Hát szeretnék közel kerülni Leninvároshoz, és ott vannak műszaki katonák is. Mondom, nehogy eltüntessen az Isten háta mögé.

Türelmes volt velem, de közölte, hogy az nem fog menni, mert ott nincs iskola. Csapatszolgálatra odavezényelhetnek, de a sulit máshol kell letudnom. Ebből a mondatból azt következtettem ki, máshol leszek katona. A „csapatszolgálat” és a „vezényelni” szavak nekem ismeretlenek voltak. Az én „szótáramban” ezek a szavak nem szerepeltek. És sorolja a városokat. Nem emlékszem már miket mondott, de egyre felkaptam fejem. …Szolnok.

- Szolnok?

- Igen!

- Hát ez pont jó! Ott születtem, egy csomó rokon lakik ott.

Nyélbeütöttük az „üzletet”, minden jókívánsággal elhalmozott, és legvégül bizalmasan közölte, hogy február 28-ára fog szólni a behívóm, addigra minden ügyes-bajos dolgomat intézzem el hogy hű katonája lehessek a Hazának.

Itthon Kandúrral és Kakaduval megdumáltuk a dolgokat. Őket is február közepével biztatták. De várjunk csak, nekem a végét mondták! Vagy rosszul emlékszek? Pedig ez fontos! A két hét az mégis csak két egész hét. Majd a Behívó elmeséli. Kandúrt mélységi felderítőnek, Kakadut építőalakulathoz sorozták. Micsoda eszement dolog?! Mindketten ejtőernyőztek már évek óta, de csak az egyikük képzettségére volt kíváncsi a sereg. Mennyire irigyeltem őket. Azért tudjátok vagány dolog ez az ejtőernyőzés. Piszok férfias elfoglaltság, tetszett csajoknak is. És hogy tudtak beszélni róla! Öröm volt hallgatni őket. Persze engem nem tudtak rávenni. Én gyáva nyúl voltam, még a fáról is csak úgy mertem leugrani, ha megígérték hogy elkapnak. De ezt ők nem mondták. Ők elvoltak azzal tudattal, hogy milyen nagyszerű dolgot csinálnak.

Aprógyerekkorunktól együtt játszottunk, nagykamaszként meg talán még több időt töltöttünk egymással. BARÁTSÁG volt ez, igen nagy betűkkel írva. Barnus, Ottó és Vanek is bandához tatozott, de Vanek ekkor már Pestre költözött, egyre ritkábban jött haza. Barnus az építőiparban dolgozott, vele már csak hétvégén találkoztunk. Ottó a súlyemelésnek adta el magát. Maradtunk hárman.

Kora őszön valami kóbor ötlettől hajtva, szokásainktól eltérően a komfortzónánktól túl, Nyékládházára mentünk buliba, kivételesen újra négyen Vanekkal. Nem volt szokásunk ilyen messzire elmenni. Otthon, a városba éreztük jól magunkat. Nekem a bulik-bulija az volt amin Teslér és a Faragó testvérek zenéltek. De nem bántam meg. Ott ismerkedtem meg Pepivel. Eszméletlen jó csaj volt! Nem voltam különösebben félszeg, de ekkor elbizonytalanodtam. Túl jó nő! Biztos nyáladzik utána a fél falu. Reménytelen dolog. Pedig, ahogy akkor mondtuk: Beleestem, mint ló a meszes­gödörbe, vagy fennkölten: Szerelem az első látásra! Egy kis baráti noszogatás és próba-cseresznye. És összejött! Bejöttem neki! Egész este együtt táncoltuk. Semmi percen belül csőlátásom lett, szemeim rátapadtak a tüneményesen szép arcra és a nem elhanyagolható méretű és formájú cicikre. Deréktól lefelé akár el is lophatták volna annyira elterelte a látvány tekintetemet. Jobbra senki! Balra senki! Csak ő és én! A haverok gondoskodtak, hogy együtt lehessünk. Rájöhettek a falusi surmók, hogy itt labdába sem rúghatnak. Na kedves fiatalok elmondom még azt is, hogy nem csak úgy egyszerűen elmentek akkor a lányok buliba 16 évesen, hanem bizony kisérték őket. Leginkább az anyukák. Persze már csak faluhelyen, de ott még dívott ez a módi. Őt a nővére felügyelte. Most próbálná meg a kedves anyuci lánykáját pórázon tartani. De tudok mondani ettől még vérfagyasztóbbat is! Képzeljétek, akkor még nem a lányok „mászták” meg a pasikat, és nem is az első találkozáskor! Mecsoda (Valamelyik középiskolai tanárunk „örökbecsű” mondása után szabadon. Az eredeti: Mecsoda különbség!) világ volt az! Most meg ott tartunk lassan, hogy félteni kell a fiúkat, nehogy teherbe essenek. Mielőtt haza kellett volna mennie megbeszéltük a következő találkát és irány haza, mármint kísérni a lányt. Fura volt, hogy nem engedte, hogy a házukig kísérjem, de a biztosra ígért randi megnyugtatott. A terv az volt, hogy az utolsó vonattal hazamegyünk, de miattam lemaradtunk. A következő vonat valamikor hajnalba indult. A hátralévő időt egy tehervagon fékezőfülkéjébe töltöttük egymás hegyén-hátán. Nagyon lazán voltuk öltözve, úgyhogy fáztunk rendesen, de nem panaszkodott senki. Ebben a „bandába” az ÉN nem létezett, csak az Ő és a MI. A furcsa érzés jogosnak bizonyult, mert a napokkal későbbre megbeszélt helyen és időben nem volt ott. Első nekifutásra nagyon szomorú és csalódott voltam. Másodjára meg vertem a fejem a falba, hogy egy falusi liba az orromnál fogva megvezetett. Vigasz akadt nem is egy, de az nem volt az igazi. Nekem Pepi kellett! Voltak csajok bőven, de én nem igazán gyűjtögető voltam, én inkább kerestem. Igen, úgy van, a nagy ŐT.

Hetekkel később eredményes lett a kutató munkám. Szerencsére a hegesztő suli miatt sokat jártam Nyékre, pontosabban sokat kellett várnom a vonat csatlakozásra. Érdeklődtem utána, de igazából a véletlen hozott újra össze minket. Sokat találkoztunk, mélyült a szerelem. Sok időt töltöttünk az állomás utcájába lévő presszóban, mondhatnám törzsvendégek lettünk. Piroska már hozta szokásos sört, valami likőrt és a cigit amikor meglátott. Én akkor még nem cigiztem. Persze kipróbáltam, de csak ennyi. A haverok cigiztek, de engem meg sem kínáltak, mert nem éltem nikotinnal. A futás és a cigi nem fért meg egymással, de a gimiben sem volt nagy divat. Pepi viszont cigizett rendesen. Szóval szívtam én is. Mi mást tehettem. Volt olyan este, hogy két doboz Fecskét is elszívtunk, de akkor még nem szoktam rá. A haverok piszkáltak, hogy minek bonyolódok komoly kapcsolatba sereg előtt. Két, aránylag elfogadható alternatíva volt ilyenkor, szakítani mindenkivel és szabadom menni el, vagy elmélyíteni, erősíteni, hogy kiállja a két éves távollét próbáját. Én a szakításról hallani sem akartam. Reménykedtem, hogy valami csoda folytán tolódik a bevonulás időpontja, de dolgoztam, hogy a kapcsolatunk erősödjön, biztos ami biztos alapon.

Valahogy átestünk 72-ből 73-ba. Szerintem haverokkal együtt töltöttük a szilveszter, mint ahogy már évek óta. Benne jártunk a januárba és megkaptam a Behívót. Valamiért aznap nem dolgoztam, így hamarabb megtudtam mint a haverok. Vártam őket, hogy átadjam nekik a hírt. Aztán kiderült, ők is megkapták és az is, hogy egyikünk sem tévedett. Ők tényleg február közepére kapták, én meg a „súgásnak” megfelelően a hónap végére. Aztán jött az újabb hír, hogy a bratyómat is behívják. Ez nem lehet igaz! Egy családból egyszerre csak egy fiút visznek el! Van még remény!!! De hoppá, mit kezdjek magammal egyedül a haverok nélkül? Menni vagy maradni! Kezdjek el rohangálni hivatalról hivatalra, hogy orvosolják a tévedésüket, vagy minél hamarabb túllenni az egészen? Túllenni az egészen, lehetőleg egyszerre a haverokkal! Abba a szúrásba leszámoltam az erőműtől és belemerültünk a bevonulók buli-cunamijába. Buli-buli hátán, és majd minden nap utazás Nyékre, Pepihez. Hipp-hopp, és el is szaladt a két hét. Az utolsó délután mind a hárman tiszteletünket tettük a fodrásznál. Nemigen kellett magyarázni, hogy milyen frizut kérünk mert készültek mások is a nagy utazásra. Nekem volt még két hetem, de meg sem fordult a fejembe, hogy különcködjek. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Jókat röhögtünk egymáson, és torkunk szakadtából énekeltük?, üvöltöttük az üzletsoron a világ legférfiasabb dalát, a Hová mégy te kisnyulacskát. Puszikat követeltünk minden lánytól akivel összetalálkoztunk. A szülők, rokonok nagy-nagy boldogságára újra emberre emlékeztető fejszerkezetünk lett. - Jaj de jól áll a rövid haj! - Ugye többé nem növeszted meg. Másnap kikísértem a srácokat az állomásra. Érzékeny búcsú, vonat el és én egyedül maradtam. Ez a két hét pont elég volt, hogy Pepivel még jobban összemelegedjünk, de arra is hogy megbarátkozzak a sereg gondolatával. A félt, utált dolog lassan megismerni való, kihívást támasztó, érdekes elfoglaltsággá kezdett átalakulni. Nem mellesleg a városi lánykapcsolatomat is sikerült rendezni, az eszméletlenül jó lábú, az arcátlanul rövid szoknyás, hamvasan fiatal, édesen csacsogó és csoda-finom ajkú Csukával. Egyáltalán nem túlzás ennyi és ilyen jelző, mert milyen legyen egy 15 éves lányka, ha nem ilyen. És még ráadásul én lehettem az a szerencsés akinek megadatott az a csoda, hogy megengedte az első csókot, amivel elindult a nővé válás útján. A sógorom szerint, ha Magyarország ilyen lábakon állna nem lenne vele semmi gond! Büszke is voltam rá! Ha valaki utána fütyült – ez akkor még az ismerkedés, vagy a teljes megelégedettség egyezménye jele volt – képes voltam akár több centit is nőni! Ők voltak ketten az ütközőpálya két végpontjai. Én meg csak pattogtam köztük. Azért nem kell nagyon sajnálni, mert nem volt olyan rettenetes ez. És különben is szerettem én mindkettőjüket, az egyiket ezért, a másikat azért, de döntésképtelen voltam!