Századparancsnok, szakaszparancsnok

Néhány mondatot szánok felejthetetlen „apánkra” és „anyánkra” –tudom, hogy a zászlóalj parancsnokot is említettem családfőként, és a katonanyelv is ismeri a „századanyja” kifejezést a század szolgálatvezetőjére, de ők hitvány utánzatok, rút mostohák! Az édes, a szívhez oly közeli századparancsnok testesítette meg az APÁT. Az akkori családfelfogás szerint, a gyerekektől távolságot tartva, de kellő figyelmet szentelve nekik, az abszolút tekintély szobraként magasodott felettük. Az anyának, csak rettentő nagy fantáziával elképzelhető szakaszparancsnokunk tipikus htb. – gyengébbek kedvéért: háztartásbeli- anya volt. Igaz, hogy nem mosott, főzött, takarított, erre ott voltunk mi – és gondolom a „papa” se kezelgette- de a többi mind megvolt. Minden percét ránk szánta. Már kora reggel, nem ritkán ébresztőkor benn ette a fene és sokszor csak takarodó után ment…. És itt megáll a billentyűzet a levegőben. Hova a bánatba is ment. Haza? A családjához? Az otthona itt volt a laktanyába, és mi voltunk a rakoncátlan gyermekei. Mi voltunk a családja! Akkor hová is mehetett? Lehet, hogy kettős életet élt? Lehet, hogy volt szeretője a laktanyán kívül? Pedig a benti „ember” nem volt annyira rossz. És elképzelhető, hogy vannak zabigyerekei? Vannak mostohatestvéreink? Így élni?! Ez azért nem könnyű! És most ne őt kezdjétek el sajnálni, mert én most nem róla beszélek! Ez nekünk volt óriási lelki teher! Kit szeret jobban? Minket? Vagy a vízfejű zabikölkeit? „Apa” tud a kettős életről? És ha megtudja? Elválnak? Mi megyünk a lelencbe? Csoda, hogy állandóan a figyelmére vágytunk? Nem azért rosszalkodtunk mert az nekünk maga volt a földöntúli boldogság! A szeretetét szomjaztuk! Mert mit szólnak a többiek?! Akkor még nem volt sikk „elváltgyereknek” lenni! A rendes, tisztességes gyereknek egy apja meg egy anyja volt! Nem úgy mint most! Ma egy élhetetlen, csökött, egy lúzer aki nem tud felmutatni legalább két, három apát, ugyanennyi anyával és természetesen ennek megfelelő mennyiségű zsebpénzzel. Szóval nem rosszaságból voltunk égetnivalók! A szeretetéhség! Az volt az igazi mozgató rugó. És az eskü után szertefoszlott a varázs! Nem mi voltuk az édes! Mi voltunk a kacskalábú, ütődött senkik. És anyának is csapnivaló volt! Egy Nővel élt együtt! És ráadásul milyennel! Egy jó nővel! Egy nagyon jó növel! És képes volt behozni a laktanyába, közénk! Kiderült, anya férfi! Mivel csalódásunknak nem adhattunk hangot, ezért a tettek mezejére léptünk és elkezdtük a tombolást! Ami nekünk fékeveszett hancúrozás volt, nekik kevésbé. Nem mondom, hogy tonna számra pakoltuk a fejükre az ősz tincseket, de azért tüsténkedtünk rendesen.

A két parancsnokunk közel egyidős lehetett – talán a századpk 1-2 évvel idősebb, kb. 25-27 évesek lehettek – ügyesen egymás fölé helyezték őket, hogy meglegyen a kellő motiváció az egymás fúrásának. Ők olyan szépen elvoltak egymással, hogy a zászlóaljpk-nak nem volt gondja velük. A szakaszpk tepert a századpk helyére, - Mert aki volt katona az tudhatja, hogy nem a csillagpénz a pénz, hanem amit a beosztás utáni adnak! -  az meg próbálta minél tovább víz alatt tartani őt. Nem túl feltűnően, de ment a küzdelem. A lényeg, hogy nem rajtunk csattant az ostor. Mindkettőjük közös érdeke volt, hogy jó minőségű anyagot – ezek voltunk mi – adjanak ki a kezükből. Úgy hogy ez igen kifinomult küzdelem volt, de gondolom ez is tantárgy lehetett a főiskolán. Valamit konyíthattak a pedagógiához, mert egész elviselhetővé próbálták tenni a szolnoki hónapjainkat. Bár egy kicsit kifinomultabban is összeugraszthattak volna a deszantos szakasszal – Ismeritek?! „Csak egy kicsivel, de ők a jobbak! Húzzanak bele!!” A nénikédbe, abba! - , de ne legyünk telhetetlenek. Az első két hetet reggeltől estig benn töltötték mind a ketten velünk. A szakaszpk. vitt enni, a reggelitornát a legénységi épület elől figyelte, a kiképzést meg természetesen ő tartotta. Ekkor, holmi tisztes szinte még a közelünkbe sem tudott férkőzni. Később kiderült, annál éhesebben vetették ránk magukat. Egy hónap „hallgatóvér” nélkül, az sok volt nekik. Eskü előtt az általános katonai kiképzésnek megfelelően teltek a napjaink. Semmi különös, semmi eltérés. Talán egy kicsivel többet voltunk tanterembe – különböző szabályzatok tanulása ürügyén, de lehet, hogy ez máshol is így volt. És az alaki, meg az alaki. Minden áldott nap, unásig. És mindenre az volt a válasz, hogy az „esküre”! Még szót úgy nem utáltam, mint ezt. Mindent azért kell tízszer, százszor, ezerszer megcsinálni, mert itt a nyakunkon az eskü! De, hogy valami jót is írjak, piszok szerencsénk volt az időjárással! Kezdődött a bevonulással. Március eleje a legtökéletesebb! Nincs már hideg, de nem ájul el a katona a hőségtől. – Aki teheti márciusra kérje a Behívóját!  Szépen kezd zöldellni a természet, a méhek is körülnéznek egy kis betevő után és ekkor nyílnak az óvszeres tasakok is, bár ez bennünket akkor éppen nem nagyon érintett. Ekkortájt kaptuk meg a fegyvereiket. Valamilyen számú AMD-t, azt a behajtható válltámaszosat. Hát ez egy hejre kis jószág volt. Megkapóan egyszerű. Technikai érdeklődésem okán én nem „gyilkoló gépként” tekinttettem rá. Egyszerűen elvarázsolt a végtelen egyszerűsége. Túlzással, de ettől egyszerűbb fegyver már csak a csúzli! Aki másodjára nem tudja összerakni, az ne is próbálkozzon mondjuk egy villanykapcsoló felkapcsolásával sem. És még egy! Egyszerűen nem emlékszem, hogy az ölés, gyilkolás téma lett volna. Maximum a védekezés. Ez valahogy illett a század nevéhez, Út-, Hídépítő. Még a robbantást sem romboló céllal tanultuk, - persze volt ilyen is – hanem építőnek pl. harckocsi fedezék robbantása. Úgy hogy nem kellett meghasonulni. Érzékeny lelkűek is be tudták fogadni. Mihelyt megkaptuk a fegyvereinket – nekünk is elsütötték a menyasszony dolgot, hogy úgy vigyázzunk rá, meg minden -  újult erővel csapott le ránk az alaki. Mi naivak, már teljesen el voltunk ájulva magunktól, hogy micsoda tökéletes katonák vagyunk amikor kezdhettük, szinte előröl az egészet. Fegyverrel a nyakba, - most itt taperolni, most ott fogja meg, ilyen hosszúra a szíjat – szinte ugyan olyan ügyetlenek voltunk mint kezdetben.

Kedvenc elfoglaltságaink közé nem nagyon tartozott a híres neves „lövészteknő” ásás, de a szakaszpk erről nem nagyon akart tudomást venni. Hátul a gk.telephely mögött a gyakorló területen – Módszeresen kertnek neveztük, mert ez jót tett a pk. alacsony vérnyomásának. Volt még két varázsszó, ezt most kimondottan a sumákoknak golyó és a ravasz, ami némi fejnövekedést és kellő arcpírt okozott bármely harcedzett hivatásosnak – alig volt már felásatlan terület, de csak megcsináltuk a varázsszóra, NORMAIDŐRE. Úgy rémlik ekkor hangzott el először ez a katonaéletet megkeserítő szó. Ezután már mást sem hallottunk! Gázálarc felvétele normaidőre, vegyvédelmi ruha felvétele, köpenyként, majd ruhaként, változatosság kedvéért normaidőre. És hogy elmondhassuk, hogy a változatosság gyönyörködtet, hol a folyosón, hol a „kertbe”, oktatási négyszögben, vagy csak úgy simán két sorban egymással szemben, hogy minél jobban röhöghessünk a másik ügyetlenkedésén. Mert mindig a másik a kétbalkezes, a másik nem csinálja jól. Jót tesz ez a katona egójának. És ha már eléggé felfrissültünk az üde, friss tavaszi levegőn becsücsültünk a tanterembe szabályzatismeret megtanulása céljából. Szolgálati szabályzat, őrszolgálat, belszolgálat, kapuügyelet kötelmei, fegyverismeret stb stb. Mikor mit tegyen a katona ilyen támadáskor, olyan támadáskor. Sűrű volt, kár is tagadni. Legemlékezetesebb az atomvillanás. Feltéve az igen komoly kérdés, hogy: Mit kell tenni a katonának, ha atomvillanást lát? Erre két épkézláb válasz van, – Jól megnézni, mert többet úgy sem fog ilyet látni. A másik: Futás a temetőbe, hogy jusson hely! – de nem ez kellett nekik. Mindenféle hasra vetődés a megfelelő irányba, betakarózni abba ronda gumiköpenybe, meg ilyenek. És nem lehetett meggyőzni a pk-t, hogy nem jól tudja. A megfelelően piros színben pompázó szabályzat és az aktuális oldalszám bemondásával elvette a kedvünket a vitától. A teljesen felesleges, meglehetősen demokratikus vita lezárásának a másik eszköze a testmozgás beígérése volt. Egy, két kör futás az alakuló tér körül, vagy esetleg ugyanennyi békaügetés meglehetősen meggyőző tud lenni. Pedig csúnya dolog testedzéssel fenyegetni. Az olyan egészséges, olyan jó, olyan kívánatos.