Első nap Szentkirályszabadján

Melegedés és kajálás után kezdtem élőember benyomását kelteni. Az ales végezte a dolgát, csak annyit mondott, hogy úgy tudja nagyon várnak Szentkirályon, mert gond volt az elődömmel. Hogy mi, azt nem mondta. 8 hónap után beletanultam, hogy amit nem mondanak maguktól ott prücök van! Majd megtudom! Eltelt az idő amit egy Veszprém-Börgönd távolság leküzdése igényel. Jött is az írnok, hogy megjött az én őrnagyom. -Engedje be! Érdekes velem nem volt ilyen kimért! Nyílik az ajtó és belépet! A leendő főnököm! A csalódás enyhe kifejezés. Bő 150 centi, magasságba, pocakkerületbe egyaránt! Ez csak testi adottság, erről nem tehet (mondjuk a pocakot nem én erőltettem rá), de a többi az számomra rémísztő volt. Úgy lépett be, mint mi még eskü előtt. Beleremegett a keze a feszes tisztelgésbe, a szavai úgy pattogtak, mint az ostor. Atya világ, ő lesz az én főnököm! Ecsém ezt megszívtad, vagy Ő az első akadály akin át kell verekedned magad! Semmi kézfogás, semmi bajtársiasság! A kemény alá-félé rendelti viszony! Mi egy "Viszontlátásra!" üdvözléssel és kézfogással búcsúztunk, az őrnagyom a katonai formaságoknak maximálisam megfelelő protokoll szerint búcsúzott el az alestől. Emberi hiányosságom, hogy nem érdeklődtem utána, hogy ki is volt az ales. Természetesen még az irodába bemutatkoztunk egymásnak, a Trabanba meglehetősen kukán ültünk. Ő el volt foglalva a vezetéssel, én meg a gondolataimmal. Többször bele kellett nyúlnom a zsebembe, hogy kitapogassam meg van-e még az a bizonyos marsalbot. Mert, ha hiszitek, ha nem az enyémbe ott volt! Hol kisebb, hol nagyobb, de ott lapult. Most éppen a zsebem sarkában kellett keresnem, mert igen apróra zsugorodott. 20 évesen, nem sok emberismeretem volt, de figyeltem mindenre. Ez a figyelés pótolta a tapasztalatot. Megfigyeltem a vezetési stílusát. Én speciál bicajozni is későn tanultam meg, de a sógorom mellett sokat ültem és tapasztaltam. A sógor szépen ritmusosan váltott sebességet, a kereszteződéshez gurulva érkezett és soha nem akart elsőnek kilőni induláskor, pedig a vállalati Barkaszt vezette nem a saját autóját. Nekem ő volt az etalon! Semmit nem tudott csinálni, de vezetésbe nálam a csúcs volt. Gondolhatjátok, hogy ez a sógoros kitérő valamiért volt. Volt bizony! Az én őrnagyom úgy indult a parkolóból, hogy a kapusok kiszaladtak megnézni mi történt. A sebességváltót mint aki ki akarja tépni a kormányból, bőgött a szerencsétlen motor. Húztuk magunk után a párás füstöt. Mindenki hülye volt az úton! Mindenkit meg kellett előzni, de legalább megpróbálni! Kaján vigyor a lemaradóknak, halk anyázás a gyorsabbaknak. Ez az ember leplez valami! Kisebbségi komplexus? Türelem, lesz rá 14 hónapod! 40 feletti korával apám lehetett volna (később kiderült akkor volt sorkatona a fia). A 8-as útról Veszprém előtt lekanyarodtunk egy "Fényképezni Tilos" táblával ékesített bekötőútra. -Ennek az útnak a végén lesz a reptér! Na végre megtudtam, hogy milyen alakulathoz kerültem. A kapun kívül leparkolt a "géppel", a kapus eligazítva, simán bemegyünk. Nem vagyok, nem voltam egy lassú járat, de az őrnagy úgy kapkodta a lábait, hogy nekem is ki kellett lépnem. Ez az ember a sietségével a fontosságát akarja bizonyítani! Ki előtt? Egy két emeletes és egy négy emeletes panelház volt amit megfigyeltem, persze a kapuügyelet és a vele szembeni őrszobát nem számítva. Az első a parancsnoki, a másik a legénységi volt. A parancsnokihoz kanyarodtunk a személyzetisnél volt dolgunk. Bemutatott, és szinte lerakott mint egy csomagot. Hoppá ember! Én nem vagyok a tulajdonod! Hamar lerendeztük az adminisztrációt. Itt tudtam meg, hogy jogom van nőtlentiszti szállóra a városba, Veszprémbe! Csak most éppen nincs üres férőhelyük, de az őrnagy elvtárs tud biztosítani számomra helyet, amíg lesz üresedés! A katonakönyvembe bevezették amit kellett. Megnéztem és feltünt, hogy az állandóm 0-24 óráig szól. Szóltam is, hogy el lett írva! -Nem! Nem lett elírva! - De ez azt jelenti, hogy akár be sem kell járnom! - Igen! De ne felejtse el, hogy ezt akár holnap is visszavonhatja a  parancsnok elvtárs. Ez tetszik! Ezt úgy hívják bizalom! Előre! Jó helyre kerültem, de ahogy magam mellé néztem, az őrnagyra már nem voltam annyira biztos. Felrohantunk a legénységi épület negyedik emeletére. Öreg velem akarsz versenyezni? Mert bizony az őrnagyomból a harmadikon már kifogyott a szusz. Ott már nem látták akik miatt futkározott. Ott már megmarkolta korlátot, mint a fuldokló a kinyújtott kezet. Nemrég még gimis koromba azzal szórakoztunk, hogy mennyivel előzzük meg a liftet a 8 emeletes házba és az atlétika edzés! A több mint 20 év korkülönbségről nem is beszélve. Bevitt egy lyukba akol két emeletes ágy, szekrények, asztal és székek voltak. - Ez a szállása! Ez? Így magamba. Na mihamarabb utaljanak ki egy lakást valamelyik hadnagyocskának, mert ez nem buli! Négyen ebben a lyukba? Na, ne már! Biztos látszott rajtam, hogy nem az örömtől ájuldozok, amikor mondja az őrgy., hogy csak ketten lakunk majd itt! A kettő pont eggyel több mint amit én szerettem volna! 8 hónapig összezárva 20 fickóval...  hiányzott az üdítő magány. -Remélem hamar lesz üresedés! Így én, hogy finoman jelezzem, hogy elégedetlen vagyok a szállással. Röviden végig vezetet az emelet ránk eső felén. Az őrszázaddal osztoztunk az emeleten. Az emeleten két kis kantinszerű pici boltocska. Kávét és édességet lehetett venni. Az ezredkantin leányfiókjaként működtek, reggeli előtt és a kiképzési idő után takarodóig. Ez újdonság volt, mint ahogy a központifűtés is. Nálunk Szolnokon még olajkályha volt. (a szüleimnél is éppen akkor vezették be a távfűtést) Amitől tényleg meglepődtem a WC-mosdó-előtér kombó volt. Hideg-meleg víz reggeltől estig. Akkor ment zuhanyozni az ember, amikor csak akart. Szolnokon heti egy fürdési nap! Az előtérben nem dohányzó, hanem mosógépek! Ez kérem tisztelettel egy szálloda! A szakasznak két körlete, szobája volt, a folyosón szekrényekkel! A szobákba nem voltak emeletes ágyak! A szakasz szétfröccsent, dolgoztak valahol. Senkivel nem találkoztam. Illetve az őrgy. irodájában az írnokkal. Helyesbítek, az őrgy. és az én irodámban! A folyosón lévő ablakokból a reptérre lehetett látni. Azokra a csodálatos gépekre. A helikopterekre! Engem ugyan úgy elbűvöltek, mint a természet remekművei a szitakötők. Sok jószág és gép tud repülni, de függeszkedni (ezt ott tanultam) csak kevesen. Leültünk beszélgetni. Egy önálló szakasz parancsnoka lettem, századparancsnoki jogkörökkel! De ne foglalkozzak vele, mert a jogosítványaim egy részével ő fog élni! A kötelezettségeimből köszöni szépen nem kér! Szép lassan bevezet a szakasz munkájába, minden ténykedésemet és a szakaszét szigorúan ellenőrizni fogja! Szigorúan utasít, hogy mellőzzem a bratyizást és mellőzzem a katonákkal való bizalmas kapcsolatot. Na szépen vagyunk! Neki lejárt a munkaideje, lassan készül, reggel találkozunk, bemutat a szakasznak. Én már olyan fáradt voltam, hogy örültem, hogy nem kell figyelnem. Átmentem a szobánkba, ahol egy őrmester döglött az ágyon. Az őrszázad egyik sorállományú szakaszparancsnoka volt. Hirtelen nem tudta ki is vagyok. Mindenkit megtévesztett az arany csík a váll-lapomon. Hamar tiztáztuk a dolgainkat és felajánlotta, hogy rendezi, felhozatja a vacsorámat! Köszzzz.... És már aludtam is. Ennyi tellett mára tőlem. Már csak aludni, aludni akartam.