Lőtérépítés IV. rész (ellenőrzés)

Reggel arra riadok, hogy nagy a nyüzsgés körülöttem. Ez alatt 10 hónap alatt hozzászoktam, hogy egyedül fekszek le, kivéve mikor nem, de akkor finom nőillat vesz körül. Hát ez nem az volt. Most jöttem rá, hogy a nagyvonalúan lemondott pk. sátor azt jelenti, hogy nekem is akkor kell kelnem, mint a többieknek. Pedig rendesen leszoktam koránkelésről. A laktanyába fél hatkor volt az ébresztő, de én hét, félnyolc körül kászálódtam elő. Éppen annyi időm volt, hogy leszaladjak reggelizni, mert 8-kor szemlét kellett tartanom. Itt a sátorba még véletlenül sem lehet átfordulni a másik oldalamra, mert ennyi csipás baka közöl biztos akad aki rátapos valamimre. Az állati ordításnak álcázott ásítás szintén nem ágyban marasztaló. Nagyhangon megy a szöveg, hogy leeresztett a gumimatrac, a másik még hangosabban horkolt mint szokott, a harmadik, ha nem mossa meg a lábát, akkor kinn alszik este a Csepel platóján. Szóval a két kosár csipásmacska lassan kimászott a sátorból. Nem emlékszem mibe, de megmosdottunk. Lassan élő ember benyomását kezdtünk nyújtani, de csak nagy-nagy jóindulattal. Én teljesen meg voltam halva. Nekem a halálom az utazás. Vonattal még elmegy, de kocsival elpusztulok. Egyszerűen úgy el tudok fáradni, mint aki követ fejt egésznap. Előszedtük a konzerveket, meg kenyeret. Az utálatos olajos hal a zsákba maradt. Az nem kellett senkinek. A gyíkhús volt a sláger. Nem azért, mert az  olyan finom, hanem mert csak a kettő közül lehetett választani. Volt még zsírunk is, de most nem az volt menő. Rengeteg konzervünk volt, de csak ez a két fajta. Pénzünk volt bőven, úgy voltunk vele, hogy majd veszünk valami emberi fogyasztásra alkalmas étket. A legfontosabb a kenyér volt, de még akadt a “hazaiból”. Kajálás közbe beszéltük meg a napot. Mondtam, hogy valamikor délelőtt jön az öreg (őrnagy). Addig és éppen akkor nagyon intenzív munkát akarok látni. A tárcsáról meg csend legyen! Mindenki megértette, senki nem akart visszamenni, bár egy potyarepülés csábító. Valamelyik sráccal levertük a karót a körök közepébe a kötél segítségével megjelöltük azt a területet ahol dolgozni kellett. Olyan negyed cikknyi helyeket jelöltünk ki. Ez pont elég volt, ha délbe is jön meg az öreg. De ahogy ismertem, biztos voltam benne, hogy korán jönnek. Neki fontoskodni kell. Ment a meló mind a három körben. Én meg mászkáltam egyiktől a másikig. Úgy nézett ki, mintha nagyon ellenőrizném a munkát. És ha úgy látszott, akkor jól csináltam, mert pont ezt akartam. Aztán valamikor meghallottuk a Mi-8-as dübögését. Jól van, hamar jöttek, hamar is mennek. Leszálltak, a főnököm nagy iramba kapkodta a lábát mikor jött felénk. Egy ales. is kiszállt a gépből, de azt otthagyta. Üdvözöltük egymást, erőt vettem magamon jelentettem neki. Szinte boldog volt. Ez is az álca része volt. Ezzel akartam bizonyítani, hogy némi katonás vonása van még a csapatnak. Persze kevesellte az elvégzett munkát, de szerintem az sem tetszett volna neki, ha már kész vagyunk. Mielőtt szétfikázta volna a munkánkat odaért az ales. Ő lesz a lövészetvezető, ennyi volt a bemutatkozás. Félrehívott, ott beszéltük meg a dolgokat. A legfőbb kérdése, hogy elkészülünk-e időre? A “Mindent megteszünk!” kevés volt. Hát akkor “Biztos!”. Ez a válasz már jobban tetszett, de meg kellett erősítenem, hogy közel egy év után fel tudom mérni mire képes a szakasz. Elég volt neki. Egyáltalán nem érdekelte mennyi munkát végeztünk. Őt csak végeredmény izgatta. Mellesleg mondják, hogy hoztak egy csomó géppisztolyt, mert mi fogjuk biztosítani a lövészetet. Eddig erről nem volt szó. Nekünk elvileg a lövészetkor már úton kellett volna lennünk Szenkirályra. Ez plusz 2 nap és plusz feladat. Ez nem volt kérdés, hát csak “Értettem!”, megoldjuk. A srácok elmentek a fegyverekért. Örültem, hogy lőszert nem hoztak. Az már gáz lett volna! A lőszer az már óriási felelőség. Az utolsó téma a következő ellenőrzés. Mondta az ales. hogy a lövészet előtt két nappal eljön megnézni a célok láthatóságát. Ha rendben találja a levegőből -rárepül a célra- akkor le se száll, ha gond….. Nem hagytam befejezni a mondatot, “Kész lesz és olyan amilyennek lennie kell!” A főnököm még fontoskodott egy sort, de az ales. beterelte a gépbe és tünés. Megkönnyebbültem amikor eltűntek. Na, erre inni kell! Mindenki fel a Csepelre és irány kocsma! Délelőtt senki nem volt a kocsmába. Faluhelyen ilyenkor mindenki dolgozik. Jó volt mert így tudtunk beszélni a főnökkel. Kaja után érdeklődtünk. Tudnak adni, de csak ha előző nap megrendeljük. Egy két betérő vendéget meg tudnak etetni, 12-öt már nem. Bolt és kenyér volt a következő. Elmagyarázta, hogy merre van a bolt, de a kenyérrel nem biztatott. A boltba annyi kenyeret visznek amennyit rendelnek. A szomszéd faluba van a pékség, de ha elmegyünk adnak ott, sőt, ha hajnalba megyünk akkor friss, ropogós kenyeret kaphatunk. Megittuk a söreinket, vettünk még azoknak akik a táborba maradtak, aztán irány folytatni a munkát. Úgy határoztam, hogy elővesszük a tárcsát, kipróbáljuk és csak akkor lazulunk, ha jól megy a meló. Hogy értsék, hogy nem tréfálok elsőnek én szédelegtem a Csepel előtt a kötéllel a kezembe. Kapott is a pofájára a parancsnoki “tekintélyem”. Mindenfélét ígértek Stancinak, ha odalép a gázra és megfuttat egy cseppet. Ment a szokásos idétlenkedés. Jó volt ezekkel a srácokkal. Pont úgy alakult a csapat ahogy szerettem volna. Szétröhögtük magunkat, de a feladatokat komolyan vettük. Bő óra alatt el is készült az első gyűrű. Persze nem én sétáltam végig előtte. Jött váltás, meg amikor már jól feltörte a tárcsa a talajt már nem is kellett a jelző-ember, persze a sofőrök is váltották egymást, bár ez Stancinak nem nagyon tetszett. Nem volt szokás más gépét vezetni, de ez a körözés annyira unalmas volt, hogy jó volt a váltás. Sötétedés előtt végeztük mind a hárommal! Ez volt a lényeg! A terv teljesítve, bő félnap alatt! A tárcsa meglehetősen viseltes lett, úgy is mondhatnám tönkrevágtuk, de ugye ez be volt kalkulálva. Félrehúztuk, de már nem álcáztuk el. Teljesen nyugodtan mentünk aludni. Minden a tervek szerint alakult. Holnaptól jöhet a csavargás, ismerkedés a környékkel.