Minden egységnél akadt olyan elvetemült, ráérő katona aki csajozás, vagy sörözés helyett építkezett. Az építkezők legnagyobb számba ott voltak fellelhetők, ahol nagyon sok szolgálatot kellett adni, ebből kifolyólag rengeteg szabadidővel rendelkeztek. Mi az őrszázaddal voltunk egy emeleten akik hivatalból időmilliomosok voltak, de nem engedték ki őket a laktanyából. Mi Szentkirályon is rengeteget csavarogtunk, minden alkalmat megragadtunk a csoportos kimaradásra. Sokat buliztunk közösen. Szóval elvileg nálunk nem kellett volna hogy legyen barkács-őrült, mert rájuk gondoltam amikor az építkezőket említettem. A barkács-munkák első két helyezettje a Santa Maria hajó valamilyen méretarányú modellje és az Eiffel-torony. Ez utóbbi legtöbbször gyufaszálból készült, míg a hajó-modell sokféle speciális faanyagból. A hajó építése nagy szakértelmet, míg az Eiffel-torony nagy türelmet igényelt. És volt még egy speciális dolog, mégpedig, hogy kopasznak erre nem maradt ideje! Sehol nem engedték unatkozni őket annyira, hogy ilyen elfoglaltsággal múlassák a drága szabadidőt. Meg amúgy is a kopaszok takarítani szeretnek! Igaz, hogy ezt nem tudják, de az öregek, vagy a tisztesek felvilágosítják, hogy a kopasz legjobb barátja a felmosó vödör és a fóka. Na, a szakaszunk ebben is különbözött a többitől. Nálunk nem volt divat a kopaszokat feleslegesen ugráltatni. Természetesen a takarítás zöme rájuk hárult, de a többieknek is kellett. Még az öregek is takarítottak! A tisztesek szintén. Eleinte nem tetszett nekik, de nem érdekelt. Szopattak eleget hallgató koromba, úgyhogy nem engedtem a felesleges csesztetést. Mindenkinek részt kellet venni a takarításban. Érdekes, hogy csak következetesen kellett megkövetelni és hamar elfogadta mindenki. Ez belső feszültségtől mentesítette a szakaszt. Nálunk nem utálta a kopasz az öreget, de az öregek is tisztességesen bántak a kopaszokkal. Persze kellett is a jó viszony, hiszen laktanyán kívül is sokat voltunk együtt. Nekünk egy hajóépítőnk lett. Egy pesti srác, olyan értelmiségi ivadék, de a jobbik fajtából. Nem volt nyávogós, elvégzett minden munkát amit kapott. Az ilyenre mondják, hogy csapatjátékos. A szakasz zöme a “satupad” mellől vonult be, ő viszont az iskolapadból. Valószínű jó osztályközösségük lehetett, de a kosárlabdázás is segítette a zökkenőmentes beilleszkedést. Ha lett volna kedve hozzá, ő váltotta volna Latyit az irodába, de nem akaródzott neki. Valamennyire katona akart lenni, nem irodakukac. Amikor felkerült hozzánk meglepően otthonosan mozgott a katonai dolgokba, de nem nagyon foglalkoztatott. Egy hónap után bökte ki, hogy a faterja ellenőrző-elöljárója a laktanyának, de az öregének elvei voltak és nem kért különleges bánásmódot a csemetéjének, de megígérte neki, hogy áthelyezteti Pestre, hogy közelebb legyen. Akkora már teljesen rendeződött a kapcsolatom a szakasszal. Mondhatnám összebarátkoztunk, de elfogadtak vezetőjüknek. Nyugodtan mondhatom, hogy ami tiszteletet kaptam az nem a “csillagnak” szólt. Hát így került sor erre a beszélgetésre. Akkor mondta el, hogy szólt a faterjának, hogy ne erőlködjön, mert nem megy Pestre. Jól érzi magát itt, ebben a szakaszban. Tetszett! Nagyon is, de mondtam neki, hogy mondja ezt el a többieknek is, mert miattuk akar itt maradni. Beájult a szakasz amikor elmesélte. Nyilvánvaló, hogy lehülyézték, hogy nem megy fel Pestre, de “megértették”. Nos hát amikor eljöttünk Tiszaalpárra már szinte kész volt a “Sánta Mariska”. Egyedül a vitorlák hiányoztak róla. Az őrszázadot ellátták –így minket is- mindenféle anyaggal és eszközzel, de vitorlaanyag nem volt. Ő fehér selymet szeretett volna. Valamelyik reggel szóba került a hajója, de csak hogy hiányzik-e, aztán felejtős is lett. Benn szédelegtük a faluba minden különösebb cél nélkül amikor beszól valamelyik, hogy menjünk be a boltba nézzünk körül, vegyünk valamit. Ez egy csuda bolt volt! Itt aztán lehetett minden feleslege dolgot kapni. Ezeknek a boltoknak nem kellett nyereséget termelni, ha egy hétig nem volt vásárlója az sem volt baj. Csak legyen és ha lehet legyen tömve áruval akár sok felesleges vacakkal is! A dolgozó nép ebből érezhette, hogy pártunk és kormányunk gondol rájuk és csak az ő boldogságát tartja szem előtt. A személyzetet sem tudtuk megfejteni. Szinte mindig más volt az eladó. Néha az volt az érzésem, hogy az áll a pult mögé aki éppen ráér. Biztos egy család “üzemeltette”, olyan férj, feleség meg nagymami. Bementünk és meglepetésünkre egy 17-18 éves forma csaj unatkozott benn. Őt még nem láttuk. Na, nekünk is megjött kedvünk a vásárláshoz. Küldözgettük mindenfelé a csajszit, de leginkább fel a létrára. Minél magasabbra, annál jobb. Nem szoknyába volt, de a feszülő nadrág is kellemes látvány volt. Persze vette az adást, belement a játékba. Egy idő után már ő küldte a fiúkat fel a létrára. Már jó végigtúrtuk a boltot amikor a “hajóács” a többiek unszolására megkérdezi a boltos kisasszonyt, hogy van-e fehér női bugyijuk. ….és síri csend mindenki a választ várta. Na, gondoltam magamba csak ebből ne legyen balhé. Bemószerol a csaj, hogy milyen disznók vagyunk. De nem! Majdnem természetesen mondta, hogy van és már mutatta is. Ezen meg mi lepődtünk meg. Ennyi fickó előtt női fehérneműről nem szokás diskurálni, de neki ment. Amikor mutogatni készült gyorsan szűkíteni kellett a választékot.
– Csak selyem érdekelne!
- …és milyen méretben?
Mindenki újra elhallgatott és a hajóácsra nézett. Ki a francot érdekel, hogy mekkora, vitorlának kell egy bő arasznyi hajóhoz. Hogy lehet ezt elmagyarázni, hogy ne nézzen bennünket hajóval játszadozó kisgyereknek. És megmentett! Szétnyitott újait maga előtt tartva, olyan csípőmagasságba, azt a félreérthetetlen mozdulatot imitálva, mint amikor egy lányt magához húz a fenekénél fogva.
- Olyan ekkorát!
A lány enyhén elpirult, de nem jött ki a szerepéből és már nyúlt is a bugyik közé. Ekkorra már kinyílt a csipánk és biztattuk a csajszit, hogy igazából nem is tudjuk a pontos méretet, de ha felpróbálna egy párat akkor biztos tudnánk dönteni.
- Szóval nem is akartok venni! Mondja egy kicsit sértődötten. Nem igazi sértődés volt ez csak egy figyelmeztetés, hogy elég játékból. Nekünk is elég volt és otthagytuk őket kettesben. Nagyon hamar kijött a hajóács egy gusztusos kis csomagocskával.
- Hamar jöttél!
- De megvan a vitorlának való! És felmutatta a kis csomagot.
Lehet, hogy ezt majd valamikor az orrára húzzák, mint egy kihagyott esetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése