Lőtérépítés VII. rész (Csongrád)

Ha egész nap püfölik az embert, akkor bizony nagyon nehezen, nagyon lassan telik az idő. De, ha csupa kellemes dologgal telik a nap akkor nagyon gyorsan elszaladnak a napok. Nekünk is elérkezett az a nap ami után újra dolgozni kellett. A körgyűrűk köszönik szépen jól vannak, de van még munka vele. Le kell szórni mésszel, hogy jó látszódjon. Még az indulás előtt kaptam egy kitöltetlen csekket vásárlásra. Annyi volt az ukáz, hogy úgy vásároljak be, hogy a lövészet eredményessége azon múlik, hogy mennyire tudjuk láthatóvá tenni a célokat (na, ehhez még lesz egy-két szavam!). A kocsmalátogatásokkor érdeklődtünk TŰZÉP-ek után. Legtöbben a Kecskemétet ajánlották, de ez nekünk nem tetszett. Ott már jártunk amikor jöttünk és hazafelé is arra megyünk. Végül Csongrád mellett döntöttünk. A csapattal meg is leptük az alföldi várost. Természetesen csak fiatal lányoktól érdeklődtünk, de idővel meguntuk, mert mindenről lehetett beszélgetni velük, de a TŰZÉP-hez nem kerültünk közelebb. Így be kellett térnünk a legbiztosabb információs helyre az útbeeső első kocsmába. Ott egyből útba tudtak igazítani. Természetesen nem jöttünk ki szomjasan. Először alaposan körülnéztünk az udvaron, de nem tetszett a választék. Volt oltott mész, ami szerintünk alkalmatlan volt a mi munkánkhoz. Sima, kemény felületre viszonylag könnyen fel lehetett volna kenni, de nem oda ahová nekünk kellett. A másik teljesen száraz állagú volt, de igen darabos. Ha ezt akartuk volna felhasználni előtte porrá kellett volna törni. 35 mázsa meszet összetörni nem igen volt kedvünk. Azért 35 mázsát, mert úgy agyaltuk ki, hogy ez egy jó szám. Fogalmunk sem volt, hogy mennyi kellene, de a 10 mázsa/gyűrű + 5 mázsa tartalék jól hangzott. Ebbe nem köthetnek bele, mert könnyen megmagyarázható. Annyit kolbászoltunk az udvaron, hogy feltűntünk az ott dolgozóknak. Akkor még nem voltak “kedves” vásárlók! Akkor még csak az eladók bosszantására, pihenésükben megzavaró érdeklődők voltak. A dolgozók fizetése nem függött a forgalomtól. Így nem is törték össze magukat a vevőért. Akkor még vevő volt az eladóért! Odaette a fene az egyik léhűtőt. Mondtam neki, hogy nekem ő nagyon kevés nekem a főnök kell! Kellett a fenének, de muszáj volt fontos valakiknek feltűntetni magunkat. Elő is került hamarosan. Meglehetősen udvarias, volt. Talán nagyon is. Az egyenruha és a határozott fellépés! Kérdezem az ürgétől, hogy csak ilyen meszet árulnak? Mert ez a mi “fontos” katonai feladatunknak nem felel meg, de ne is kérdezzen semmit, mert nem beszélhetek róla. Na, a srácok szépen apránként lemaradoztak tőlünk, mert tök ciki lett volna, ha nagy alakításomat szétröhögik. Mert azzal küzdöttek rendesen. Kiderült, hogy van pormész, de azt nem az udvaron tárolják, hanem raktárba. Mondom, hogy akkor rajta mutassa! Bementünk egy bizonytalan stabilitású épületbe ahol az egyik oldalon kúpokba tornyozott, viszonylag finom, apródarabos mész, míg a másikba szépen sorba rakott zsákok voltak német felirattal. Most kérjünk valamilyen ponyvát, vagy szórjuk el a felét útközbe? Kinek van kedve meszet lapátolni? El is döntöttem, hogy zsákosat veszünk! Mondom a fazonnak, az meg az árról kezdett magyarázni, de sikerült úgy ránézni, hogy megértette, az nem számít! Még csak úgy magába megjegyezte, hogy örül a választásnak, mert már évek óta ott áll, mert az ára miatt nem kellett senkinek. Hát akkor sikerült a legdrágább meszet beszereznünk. Mutatom a csekket, hogy mit tud vele kezdeni. Beballagtunk az irodába, ott rátapadt a telefonra, aztán jött a végeredmény: Semmi gond, a központ rendezi a Honvédséggel. Mondom a mennyiséget neki, ő bólint, hogy van annyi. Lemérik a Csepelt meg Stancit, aztán elkezdődött a rakodás. A srácoknak nem volt problémájuk a kondícióval. Viszonylag hamar végeztek a rakodással. Csekk átad és irány vissza a táborba. Ne is kelljen mondanom, hogy útközben elpusztult pár üveg sör. Rakodás után jól is esett, én meg nem elleneztem. Miért is?! Mivel nem voltunk “kiéhezve” az alkoholra, mindenki tudta a határt. Azért azt ne gondoljátok, hogy midig úrimód viselkedtünk, mert mi is el tudtunk lazulni csak mi nem voltunk rászorulva a “gyorsan sokat” tempóra. A laktanyába még lehetett kapni sört, de sűrűn jártunk csoportos kimaradásra is. Az otthonról visszajöttekkel több gond volt, mint ha csoportosan mentünk sörözni. Mi vigyáztunk egymásra, otthon meg boldog-boldogtalan itatta a katonát. Korai volt még az esti sörözéshez, meg a zsákoktól is meg kellett szabadulni. Már csak nem azzal megyünk! Mondom is, hogy pakolják le kör közepére őket, majd onnan széthordják. Na kaptam is a pofámra, hogy feleslege munkát akarok végeztetni velük. Ma lepakolni, holnap meg onnan széthordani. Igaz is! A kör 100 méter átmérőjű, 50 métert kellett volna cipelni. - Akkor találjatok ki jobbat! Hamar meg is született a terv. A Csepel megy körbe a körön és szépen sorba ledobálni a zsákokat, onnan már nem kellet cipelni, már csak szét kellett szórni. Mit mondjak? Jó ötlet volt. Hamar meg is volt. Megvacsoráztunk, robbantottuk egypár olajos-halat. (Ez kedvenc elfoglaltságunk volt. Ha már enni nem volt jó,legalább szórakoztasson. A művelet egyszerű volt. A konzervet be a tűzbe, aztán csak várni, hogy a hőtől felrobbanjon. Sötétedés után dupla élvezet volt, mert a forró olaj azonnal begyulladt, hasonlított a tűzijátékhoz.) Vacsora után irány a kocsma, zárás után vissza a táborba és fekvés. Volt egy éjszakánk, kitaláljuk hogy terítsük szét a meszet.