Másnap a reggeli szokásos ceremónia után – mosakodás, reggeli, tervezés és az elengedhetetlen hülyéskedés - nekiláttunk a mész elterítésének. Amikor ledobáltuk a zsákokat volt amelyik kiszakadt, de volt ami épségben maradt. Eleinte az ép zsákokat szétvágtuk és abból is szórtuk a meszet. Amikor elkészültünk az elsővel maradt egy pár zsák amit nem használtunk fel. Jött is az ötlet, hogy azokat a zsákokat tegyük félre amelyek nem szakadtak ki. Jó lesz tartaléknak, vagy ha kevés a szakadt akkor majd felhasználjuk. Elég vacak meló volt. Nem a súly volt nehéz, hanem hogy görnyedten kellett viszonylag egyenletesen, de nem túl vastagon elteríteni a meszet. Magasról nem lehetett szórni, mert elfújta a szél. Nagyon alacsonyan, meg a derék bánta. Azért haladtunk. A zsákosok után mentek a gereblyések. Ők finomítottak a terítésen, én meg “okoskodtam”. Eszembe sem volt beleszólni. Minek?! Haladtak rendesen, csak azért szédelegtem körülöttük, mert tök ciki lett volna ha elmegyek dögleni a sátorba. Beszélgettünk, ökörködtünk, ugrattuk egymást. Időnként Felmentem a domb tetejére, hogy onnan is megnézzem, milyen munkát is végzünk. Elégedett voltam, szórtam a dicséretet. Nem volt szokásom visszafogni magam, ha minden a terveknek megfelelően alakul. Tudtam magamról, nekem is jól esik, ha értékelik a munkámat. Ennél egyszerűbb és ennél olcsóbb doppingszer nincs! Nem is értettem azokat az embereket a fukarkodtak a jó szóval. Dél körül Stancival bementünk a faluba és vettünk söröket. Az ebédhez jól jön, de kedvcsinálónak sem utolsó. Késő délután készültünk el. A tartaléknak szánt 5 mázsán kívül maradt még vagy ugyanannyi. Ha nem tetszik a lövészetvezetőnek van mivel javítani. Felmentünk közösen a dombtetőre megnézni a Művet! Mindenki elégedett volt. Mosakodás, vacsora aztán irány sörözni. A faluba mindenki tudta, hogy lövészet lesz, nem kellett titkolóznunk naponta végigjárta a kisbíró a falut a felhívással. Akkor a népek még fegyelmezettek voltak. Nem is zavart senki minket a legelőn. Az öregek mesélték, hogy régen voltak balesetek, de már beletanultak. Mesélték, hogy a marhagulya bánta amikor nem vették komolyan a figyelmeztetést. A megijedt jószágok félelmükbe pont a célterületre futottak. Állítólag hetekig marhahúst ettek abban a laktanyába ahonnan jöttek. A másik csapat libát evett végkimerülésig, mert azok kerültek a rakéták és géppuskák elé. Ahogy mesélték az volt a legrondább, amikor végigverették a főutcát gépágyúval. Szerencséjük volt, nem volt senki az utcán. De gondolom a pilótát sem dicsérték meg. Visszamentünk a táborba, de nem tudtam egyből elaludni. Másnapra vártuk a szemlét. Jó lesz amit csináltunk, vagy bukta? Ez járt a fejembe, de nyugtatgattam magam, hogy végül is megtettünk mindent. Reggel valahogy nem volt olyan virgonc a csapat. Szerintem őket is izgatta, hogy milyenre értékelik a munkánkat. 10-11 tájba aztán meghallottuk a Mi-8-ast. Nem túl nagy sebességgel és viszonylag alacsonyan elhúzott a legelő felett. Semmi rendkívülit nem vettünk észre, nem jelzett semmit. Ennyi volt vizsgálat? Ahogy figyeltük egy jó nagy kört vágott le és újra elhúzott a célok felett. Az első rárepülés egy sima egyenes repülés volt, a második egy ráfordulásos. A második megijesztett, mert erről nem volt szó. A megbeszélés egy rárepülésről szólt és arról, hogy nem szállnak le ha jónak találják. A második repülés is egy nagy kört írt le, de nem maradt a gép nyugati irányba, hanem újra felénk repült. Most már biztos voltam, hogy elégedetlen a munkánkkal. Mondom is a srácoknak, hogy buktunk!. Hát úgy is történt. A kör vége a legelő közepén ért véget.
- Na én megyek, begyűjtöm a lecseszést.
- Megyünk mi is, együtt csináltuk.
Az ales. ki a gépből, mi meg a gép felé. Az a bizonyos zabszem, hát azzal gondok voltak, de a srácok ott voltak velem. Nem ismertem különösebben az alest, nem tudtam, hogy adja elő magát, de valahogy nem láttam elborult elmének. Szóval nem tudtam mi van, vagy mi lesz. Az volt csak biztos, hogy a szakasz itt van mögöttem. Testileg is, de lelkileg is. Ez erőt adott. Nyomom a süket katonai dumát, de az ales nem várja meg a végét.
- Nagyszerű! Jó munkát végeztek! Öröm volt rárepülni! Sajnálom, hogy holnap nem lőhetek.
- De, arról volt szó, hogy csak akkor száll le, ha nem tetszik!
- Igen? Már nem emlékszem.
Ó, te mocskos disznó, engem meg a vékonyfosás kerülgetett, te meg csak úgy “Elfelejtettem!” Kézfogás, búcsú, a helikopter el nyugatnak, Szentkirályra. Jó, hogy jöttek velem a srácok. Jók voltak támasznak, de első kézből halhatták a dicséretet.
Most egy nagyon fogós kérdést teszek fel: Szerintetek hová mentünk ezután? Aki a templomra tippelt az még nem ismer bennünket eléggé. Oda bizony, a becsületsüllyesztőbe!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése